Népem a kárhozottak és bûnök népe Túl régen élek e romló testbe Tisztíts meg áldott emberi szellem Ne kényszeríts már hogy, élnem keljen, Életem egy magányos árnyék Ki kését fenti gyermekek torkán S magam állok most magam elõtt Bosszút állni mint dühöngõ orkán Tudatára ébresztem a világomat Haldoklunk itt már mindannyian Az ódon testem, nem lel nyugalmat Hát kövek alatt hadd nyugodjon sírban Emberen felül levõ erõket Felismerve, megnyitva Egyéniség önállóságát Elvesztve, módosítva Világnak soha nem remélt Mélységét átjárva Önnön sorsunkat Vállalva, írányítva Fény csak abban válik áldássá aki végsõ Nem osztható, utolsó és tovább nem fejthetõ Azt ragadja meg, azt emeli fel, s újra álmodja A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja Elveszett hitemmel, keserû szavakkal, a tudatom hívott (téged) Jelekkel melyeket álmatlan éjszakám során magába szívott