Néma már, az alkonyatban sír a táj
Nincs fény, a hanton fekszünk O és én
Egy nõi név hómárványba karcoltan
Egy síró, örök éj
Lásd, hogy merre megy az új világ
És lásd célod, s nem végzeted vár
És szállj, újra szállj szabadon
Mert az élet szele már fúj
A sápadt zafír égen túl
Égek, akár egy tüzes mag
Hideg fényû messzi csillag
Vakon száguldó tudat
Várom, az út merre mutat
Fáj, mit mögöttem hagyok
Fájjon, én mégis indulok
Szemem egy sugártól lesz vak
Hív a fény, hogy induljak
Izzó homok talpam alatt, célom rég mögöttem maradt
A távolban egy ábránd fogad: Élet s halál, mind ugyanaz?
Mit tudsz - Te, aki cél nélkül sehová sem jutsz? Mit látsz?
Te, aki hang nélkül állsz és vársz? Miért sírsz?
Te kinek ha nem mondják magadban bízni sem bírsz?
És mondd, mi kell, hogy a világot ÍGY fogadd el?
Évek, lassuló léptek, néztek, így hova érek
Képek - már semmit sem értek, félek - de van megoldás
Nem leszek egy kõbe vájt név,
Kereszten egy megkopott kép
Elfelejtett régi évszám
Emlék csak egy korhadt táblá
