Táncot jár a magány,
Kínok közt bújkál az elme.
Körül jár a magány,
Testedbe bújik teste.
Belefészkel a finom húsba,
Megfeszi az alkonyt rajtad,
Sem jövőbe, sem múlba
Nem látsz majd.
Fehér lesz az arcod, s lelked fekete,
Homályos lesz minden lényeg,
Köd emelkedik a fellegekbe,
Majd alászáll a gyilkos méreg…
Üres lesz a belsőd, tested,
Hó esik a mellkasodra,
Megfagy az erős szíved,
S a vér harsogva
Kűzd, nem érti még,
Hogy te nem vagy,
Többé nem élsz,
S az belédfagy.
(???),
Felemelkedsz vele,
De a fény megvakít,
Es visszahullasz a mélybe.
